Pikk-pakk visszajutottam a verseny helyszínére. Az időmérő 4 óra 11 percet jelzett így elhelyezkedtem a cél közelében..... írhatnám, hogy a drukkoló tömegben, de gyakorlatilag jó ha tízen kavarogtunk ott. Kis várakozás után kiszúrtam, hogy a párom edzőtársa kaptat felém a dombon, azonban a legkisebb jele nélkül, hogy felismerne. Na jó, hát mostanra levettem, és tíz perces közelharcban el is csomagoltam az ormótlan esőkabátomat, ami eddig fejem búbjától a bokámig burkolt be. Poroszló kicsiny lakossága, mint Hétszűnyű Kapanyányimonyó csodálhatott meg az eső alatt. Gondoltam most már Fehérlófia is befuthatna a biciklin. Kulturális ajánlatunk következik azoknak, akik nem ismerik Arany László eme meséjét:

Mivel elég feltűnően egymagamban hullámoztam a célnál, ezért kis idő múlva Tamás is felismert. A gond az volt, hogy bárhogy sasoltam Fehérlófia sehol nem járt a Hetedhét Határon. Tamás elrebegte, hogy öt kilométerre a starttól volt egy kisebb baleset, és bukott az én szívem szottya, mármint Fehérlófia. Egy ideig várt az emberemre, de mivel a bicikli kisebb kárt szenvedett, ezért abban maradtak, hogy Tamás folytatja a versenyt, a párom meg később követi. De Tamás már itt volt, a párom meg sehol. 10 perccel később Tamás kiejtette a száján, hogy "áááá, nincs nagy baj, a biciklin sincs nagy kár", ami a fordító gépemből a következőképpen jött le: a bicikli totálkáros. Ismerem az én Emberemet, fél munkát nem végez. Ha tör-zúz valamit, akkor azt ripityára hasítja. 4 óra 39 percet mutatott az időjelző, amikor Tamás oldalba bökött, hogy megjöttek. Hülyén néztem magam elé, mert én fel sem ismertem Fehérlófiát, sőt majd 25 méterrel később értem utol őket. Igazából olyan érzésem volt, mintha egy szürreális film egyik jelenetébe csöppentem volna. Két vigyorgó biciklista megpakolva a gratuláló Tamással vigyorgott felém. Amikor odaértem, orkán erővel kezdett beszélni hozzám egy számomra teljesen ismeretlen ember, azaz "Ő", akivel párom együtt ért a célba. Először egy tökéletesen  véres masszává zúzott térdet lengetett be elém, majd elregélte, hogy nem érzi a kezét, és hát a bicikli sincs csúcsformában. A gond az volt, hogy hosszú percekig nem tértem magamhoz  a vér látványa okozta sokktól, na meg az igyekezettől, hogy rájöjjek, ismerem én őt? És ha igen, akkor ki ő? Teljes filmszakadás. Aztán elfogadtam, csak semmi pánik, nyilván elvesztettem a memória egységemet valahol. Emberem következett ezután. Furmányosan először egy termetes lukat mutatott meg az egyébként vadonatúj ruháján. Eme lik is véres kompozíciót alkotott az alatta található testfelülettel, majd kiderült, hogy emberem válla gyakorlatilag használhatatlanul tartózkodott függelékként a testén. Lassan kibontakozott a történet végre. Tehát kiderült, hogy párom öt kilométerre a starttól bukott, de mivel bojozást adtak elő, ezért sikerült egy kisebb tömegszerencsétlenséget abszolválnia, igaz nem teljesen a saját hibájából.  A kupac alján ketten rekedtek, "Ő" és Emberem. Miután sikeresen szétválogatták magukat, és beazonosították, hogy melyik végtag és bicikli kihez tartozik, végül úgy döntöttek, hogy befejezik a versenyt. Ezt az elhatározást pár kilométeren belül a tett halála követte, mert "Ő", akiről most már kiderült, hogy Istvánnak hívják, és soha életemben nem találkoztunk eddig, szóval defektet kapott. Párom meg egy mentőt. A mentős megtekintette a Notredami toronyőr formációnak nevezett váll maradványt, és megállapította, hogy nincs eltörve, csak zúzódva. Ezen felvidámodva párom kért egy kis fájdalomcsillapítót csak a móka kedvéért. Nem tudom, hogy a biciklis kulacs milyen állapotban volt, de végül is ő kapta az enyhe fájdalomcsillapítót,  amit szó szerint beleinjekcióztak. Mert magyar ember nem csillapít csak fáj, így Fehérlófia a kulacs tartalmával együtt jutott eme nedűhöz hozzá a továbbiakban. És innen már csupa móka és kacagás volt, mert ez a két zseni bizony ilyen rozzantan a rozzant bicikliken lenyomta a maradék 124 km távot. Igazából az egyik felem rettentő büszke volt eme tettre, a másik felem elhűlve csodálkozott az emberi hülyeség ilyen mértékén, főleg amikor Fehérlófia sikeresen különvált az alatta elcsigázottan pihegő biciklijétől, és felismertem, hogy most kellene  megszabadítani szegény párát a földi szenvedéseitől. Mármint a biciklit, és nem Fehérlófiát. GTK. Első ránézésre is látszott, hogy csodával határos, hogy a váz nem tört ketté a 124 km alatt. Nos én vettem egy mély levegőt, és annyit nyögtem ki, hogy nem mondanék semmit, megvárom őket a kocsinál. Várakozás közben gyorsan felidéztem a gépjárművezetés alapjait, mert ha Fehérlófia vezetésképtelen lesz, akkor nekem kell majd valahogy Tiszafüredig eldöcögnöm a kocsival, mivel ott foglaltunk szállást, szerencsére. Erre végül nem került sor, csak arra, hogy a szállóhoz beérve a recepción elkérjük az orvosi ügyelet elérhetőségét. 20 perces alapos orvosi vizsgálat után megerősítésre került, hogy valóban zúzódás, de annak gyönyörű, mert ugye fél munkát nem végzünk. Az ügyeletes patika meglátogatása után végre megpihenhettünk az egyébként csodálatosan szép kilátással és borsos árakkal rendelkező Hotel Balneumba. De itt legalább kaptunk szállást, mert ilyenkor Tiszafüred teltházas, gyakorlatilag egy hét folyamatos telefonálgatás után, csak ez a szálló volt képes foglalást visszaigazolni. A kilátás viszont valóban csodás volt: 

A wellness szolgáltatás is biztos nagyon színvonalas lehetett, de a doktornéni azt mondta, hogy a párom testén elszórtan tartózkodó nyílt sebek miatt ezt bizony nem szabad. Nesze neked wellness!

Ezért félredobva a fogyókúrát, mármint a páromét, beletemetkeztünk a vacsorába, egyszer élünk alapon.

Az éjjel egyébként remekül telt, gyakorlatilag a wc-n aludtunk, bár meglepetésemre Fehérlófia ebben a kategóriában most beelőzött. Hiába, egyszerűen nem tud veszíteni.  De hát csak megviselődött ebben a nagy hajtásban szegénykém, én meg szimpátiás érzületből léptem fel a fürdőszobában az éjszaka többször is, mondhatnám visszatapsoltak.

Reggel töretlen jókedvvel - mert van az a pont, amikor másképpen már nem lehet - és a kiadós és nagyon finom reggelinek hála, tényleg jó hangulatban, "fél"kézzel vezetve simán hazaértünk. Tényleg büszke voltam, hogy nem hagytuk magunkat letörni, mint a bili fülét, és próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyibe is fog kerülni ez a jó kis verseny nekünk..... mert ugye a részvétel és nem a győzelem a fontos! Vagy ilyen áron mégsem?