Betántorogtunk a szállodába, majd lerogytam a recepció előtt elhelyezett ülőalkalamtosságra. Párom próbálkozott a bejelentkezéssel, ami közel sem sikerült olyan egyszerűen, mint ahogy az egy tündérmeséhez illett volna.

Laza 40 perc kavargás után sikerült bejutnunk a szállodai szobánkba.

                                    És lőn csoda, volt légkondi, és le is volt hűtve a szoba. Pihentünk egy kicsit, aztán zuhanyzás és akklimatizálódás után, kaptam még egy meglepetést. Egy gyönyörűséges digitális fényképezőgépet, amit ilyen fényképezni nagyon szerető, de ahhoz egyáltalán nem értő embereknek találtak ki, mint amilyen én is vagyok. Az összes velencei kép, amit belinkeltem ezzel készült. Zseniális masina! Most már semmi sem akadályozhatott meg bennünket, hogy csatangoljunk egyet környéken. 

Hihetetlen volt, egyszerre a nyüzsgő, kavargó tömeg,  a hidak, gondolák és a lagúnák forgataga. Mindenhol boltok, szendvicsbárok, éttermek. És szinte mellbe vágott a pompa és pusztulás furcsa keveréke, mint ahogy a hőségben terjengő szagok, illatok és bűzök is. Mégis valahogy varázslatos érzés volt, ahogy sodródtunk a tömeggel. Mivel mindenhol pizzaszeletek, szendvicsek, sütemények mosolyogtak ránk a boltokból, így nem okozott gondot a vacsora sem. De a legfontosabb dolog, hogy soha ne felejtsünk el inni, jelen esetben ásványvizet, mert  a meleg hihetetlen módon terheli itt a szervezetet. Nem viccelek, voltam én már Görögországban, Horvátországban, Montenegróban és bár mindenhol nagyon meleg időben jártunk, azért kijelenthetem hogy Velence szűk utcái olyan klímát produkálnak a forróságban, amivel még nem találkoztam.  Este szó szerint beestünk az ágyunkba, de mert jó magyar szokásainkat el nem hagyhattuk, hát bekapcsoltuk a TV-t. El kell mondanom, hogy én még ilyen picike TV készülékkel sehol nem találkoztam, így elég mókás volt "képbe" kerülni. Meglepően hamar elaludtunk, és ránk nem jellemzően végig is aludtuk az éjszakát.

Reggel reggeli. Ez a képlet esetünkben egyszerű volt, mert benne volt a svédasztalos reggeli a szoba árában. Felkészítettem páromat az ültető pincér intézményére, mert azért ez egy külön világ. Gond nélkül vettük az akadályt, csak hát nagyon más a svédasztal fogalma itt,mint otthon. Tudom ilyen melegbe ne egye magát degeszre az ember, de én reggelizős alkat vagyok, és gyógyszereket is be kell szednem. Az ebédet bármikor kihagyom, de a reggeli nekem mindennek az alapja. Olyan fél tizenegy magasságában elindultunk a Piazza San Marco , azaz a Szent Márk tér felé, de mivel a Bazilika bevehetetlennek minősült a tömeg miatt, ezért csak kívülről csodáltuk meg.

Gyönyörű. De a tűző napon tömött sorokban állva, hihetetlen embertömeg kígyózott körülötte a bejutásért.

 Így mi a Porta della Carta ( Papír kapu) mellett elsétálva  inkább a Dózse-palota árnyékos boltívei alatt kanyargó sorba álltunk be.  20 perces várakozás után, fejenként 16 eurós belépődíj segítségével be is jutottunk. Igaz, ez a jegy a téren található másik három múzeumba ( Correr Múzeum, Nemzeti Régészeti Múzeum, Nemzeti Könyvtár) is érvényes egyszeri belépésre. Míg ezen morfondíroztam, beléptem az első terembe, és egy hihetetlen időutazás vette kezdetét.