Öregszem.Gyerekként az Állatkert egy nagy kaland volt. Kamaszkorban séták, randevúk helye. Aztán lassan, ahogy az évek ellopják az embertől a naivitást, a nagy eszmékbe vetett hitet,  már másképpen kezdi nézni a világot, ami körülveszi. A gyermeki, fiatal szem az állatot látja, mintha a rácsok nem is lennének ott. Nem érzi, nem látja, nem figyeli. Aztán az évek folyamán mintha az állatok elhalványodnának és a rácsok képei égnének bele a retinákba. 

Persze ha a dolgok mögé kezdünk nézni, rájövünk, hogy ezt sem lehet csak feketének vagy csak fehérnek látni . Az ember lassan kipusztít mindent akarva-akaratlanul is. Az állatkertek, parkok tudatosan törekednek a fajták mentésre, sérült, sebesült állatok befogadására. Csak hát a magasztos eszme sokszor nem látható, mert a rácsok mögé szorul. 

Pedig nem kell messzire menni, hogy szembesüljünk az állattartás felelősségével, elég a közvetlen környezetünkben szétnézni. Ki ne hallott volna már a Húsvétra vásárolt nyulak tragédiáiról, vagy a feleslegessé vált hörcsögök hányattatott sorsáról. A kis számkivetetteket is az állatkertek fogadják be, bár hihetetlen gondolat hogy nyugdíjas éveiket ott meg is élik. Tessék már megint egy keserédes példa. 

De félre ezt a borús hangulatot, hiszen az éremnek tényleg két oldala van! Sok állatkert törekszik, hogy lehetőségeihez képest mindent megtegyen azért, hogy lakóik jól érezzék magukat. És persze mi is tehetünk ezért,  akár anyagilag, de akár társadalmi munkával, vagy csak egy kis odafigyeléssel. És ha a magasztos gondolatokat legalább picit félretoljuk, akkor észrevesszük majd ezt is, hiszen látszik, hallatszik ha az állatkert lakói jól érzik magukat. 

Az örökségünk részei, vigyáznunk kell rá, hogy legyen mit örökül hagynunk nekünk is.