Hétfő, a harmadik napunk Velencében, és a születésnapom. Hajnalban párom járkálására ébredtem a szobában, majd megkérdezte, én akkor már ilyenkor megszülettem? Kicsit hülyén néztem ki a fejemből hajnal kettőkor, összesen annyira voltam képes, hogy egy aha választ kinyögjek. De jó, mondta ő, mert a kollégáim rá bíztak egy csomagot, hogy a születésnapomon adja át, és akkor ő most már átadhatja. Az a felem, amelyik küzdött az értelem szikrájának megtartásával még annyit kitudott préselni belőlem, hogy köszönöm, de most csak ide rakom az éjjeli szekrényre, mert.......................... és már aludtam is tovább. 

Reggel aztán tényleg rávetettem magam a csomagra. Egy kedves üdvözlőlap volt benne, amit mindenki aláírt és a közvetlen kolléganőmtől egy gyönyörű ezüst medál és pár kedves sor. Tényleg nagyon jól esett.

Na de irány a reggeli. Ültetőpincér, asztal svéd nélkül, aztán hajrá a Szent Márk térre, mert nyitásra akartunk odaérni a Bazilikához. Hát odaértünk. Életembe nem láttam olyan emberkígyót, ami a jegypénztártól a tér teljes szélességében egészen a tengerig  vonaglott. Szóval mondtam, hogy "szia Bazilika", és biztos csodás élmény lenne megnézni, de ennyire azért nem vagyok mazoista. Volt vagy már 35 fok reggel 9-kor, szóval megbeszéltük, hogy lapozzunk, és menjünk inkább át Buranóba, meg Muranóba. Lelkiismereti okokból, meg azért is mert természetesen elfelejtettünk magyar nyelvű útikönyvet hozni magunkkal, gyorsan vettünk egyet. Megtekintettem, és minden benne pompázott, amit a Bazilikában érdemes lett volna megnézni. Pipa és bocsi.

Szegény párom már úgyis két napja ácsingózott a két kis sziget után, hát nosza. Meg persze fürdeni is szeretett volna a tengerbe, szóval ripsz-ropsz elnavigált, nagyon ügyesen kis mellékutakon a megfelelő színű, számú vaporetto állomáshoz, és máris egy klassz légkondis hajóban csücsörögtünk.

Szavakba sem tudom önteni, hogy milyen kellemes volt így behűtve utazni. Először San Michele, a Temetősziget mellett hajókáztunk el. Elsőnek beleborzong az ember, amikor elhúz mellette egy koporsót szállító kishajó, de aztán józan ésszel utána gondolva teljesen logikus és kulturált megoldásnak tűnik így megoldani a végső búcsút. Amíg ezen morfondíroztam már fel is tűnt Murano, de mi elsőnek Burano szigetét szerettük volna megnézni. De minek, kérdem én így utólag. Mindenhol azt olvastuk, hogy a csipkekészítés fellegvára. Szép kis település, de körülbelül olyan érzés volt, mintha Szentendrén császkálnánk. Sehol semmi, csak különböző árban és színvonalban árukat kínáló boltocskák. Sebaj, akkor legalább nézzük meg a Csipkemúzeumot, ha már itt vagyunk. Hát mi ott voltunk, azonban a Múzeumot főszezonban, déli tizenkettőkor zárva találtuk. Az összes információ a bejáraton a ZÁRVA tábla volt. Szóval Burano számomra csalódás volt. Dögmeleg és semmi, avagy sok hűhó semmiért. A vaporettora várva legalább megebédeltünk, de ezt is sikerült bearanyoznia a helyi köztisztaság neves képviselőjének, aki konkrétan a hőségtől oszladozó  szemetet gyűjtő kézikocsiját áttolta a kajáldán. Nyomorunkban vettünk egy viszonylag szép csipkelegyezőt, ami azért igen hasznosnak bizonyult később, és szerencsénkre arra a légkondis vaporettora tudtunk felszállni, amivel érkeztünk. Hálám jeléül megörökítettem:

Kicsit elkeseredetten indultunk el Murano felé, de hamar jobb kedvem lett, mert az üvegkészítésről híres hely valóban kellemesnek bizonyult. Nagyon tetszettek az üveg köztéri szobrok, kellemes kontrasztot alkottak a hangulatos kisvárossal. 

Ízelítőül:

 Azért itt a rettenetes hőségtől függetlenül is órákig rohangásztunk, nyelvünk csapkodta a hátunkat, mert hát a turista úgy az igazi, ha boltról boltra száll, miközben szemével pásztázza a portékákat. Itt voltak szépek, csúnyák, drágák, olcsók, szóval választékban nem volt hiány, csak a Teremtés során én - ha cipőül fogalmaznék - valószínűleg a "szélsőséges időjárásban utcai viseletre alkalmatlan" cetlit nyerhettem meg. 

És amikor már csak hálni járt belém a lélek, az én virgonc párom közölte, hogy menjünk fürödni.

Irány a Lidó. 

A Lidó Velence azon része ahol az úgynevezett szabadstrandok vannak. Hm, homokos tengerpart és miegymás. 

Hát kérem én nem vagyok egy vízitündér típus,  szóval amikor könnyekig meghatódtam eme bejelentéstől, az nem az óhatatlan vonzalom volt a strand iránt, hanem mert nagyon messze voltunk még a fürdő objektumtól, és mert sivatagi hőség tombolt körülöttünk. Vaporettora vissza, irány Velence és a Lidó. Persze a Vaporetto megállója a Lidón kilométerekre van a hőn áhított partszakasztól. Így lábbuszra kaptunk megint, és csak mentünk, mentünk, meg nem álltunk, és egyszerre csak egy gyönyörű épületre lettem figyelmes: 

Íme: 

 Aki szemfülesebb az rögtön látja, hogy van magyar vonatkozása is a képnek, pislogjuk csak meg hogyan is hívják a szállót?  GRANDE ALBERGO AUSONIA & HUNGÁRIA.

További pár kilométeres trappolás után egyszer csak odaértünk. Csak hát hova? Mert felíratok sehol, de sebaj, mi bátrak vagyunk. Mármint a párom, mert én csak úgy teszek megint. Pár perc kavargás után végül a forró homokon ugrálva megérkeztünk a tengerhez, meg az úgynevezett szabadstrandok egyikéhez.

További 21 euróért a "szabad" strandon hozzájutunk napernyős két napágyas helyhez, valamint a lehetőséghez hogy részt vehessünk a "zuhanyzás, öltözködés, wc-re menés" nevű társasjátékban.

Közben összefutottunk egy magyar házaspárral, akik elmesélték, hogy ez a part legtisztább strandja, és ezért nem sok az a 21 euró. Na párom átvedlett fürdőgatyába, majd rájött hogy a forró homokban pecsenyévé sül a talpa. Persze papucsot nem hozott magával a lelkem, minek is, meg aztán így mulat egy magyar úr! Újabb 8 euróval könnyebben, de egy borzalmas, hordhatatlan papuccsal gazdagabban ez a probléma is megoldódott. Én már csak bevackoltam a napernyő alá magam, dehogy öltöztem át, csak egy kicsit kivetkőztem magamból, és élveztem a tengeri szellőt, meg az árnyékot. 15 perc után visszacsámpázott életem párja, és közölte hogy a víz meleg, úszhatatlan. Na szeretném itt demonstrálni a bejelentés hallatán átélt érzéseimet: 

De úrinő voltam, mindezt magamba fojtva sikerült abszolválnom, vagy legalábbis én így hittem. Mert hát nincs is annál felemelőbb érzés, mint szétizzadva, levegő után kapkodva, egész napi trappolás után arra rájönni, hogy csak azért döntöttük meg a napon aszalódás 24 órás rekordját, hogy a párom 15 perc tengerbe mártózás után közölje, hogy a hőn áhított tenger nem több, mint forró víz a fazékban.

Ezek után fogtam, felvettem a borzalmas papucsát, elcsámpáztam a tengerig és combközépig, úgy ahogy voltam ruhában, szépen besétáltam egy kicsit lehűlni, minden szempontból. 5 perc után persze rájöttem, hogy röhejesen nézhetek ki teljes harci díszben a vízben. Aztán meg arra, hogy annyira nem lógok ki a sorból, mert megláttam egy pakisztáni fiút, aki az egyik kezében egy törülközővel küzdve próbálta meg eltakarni arra hivatott testrészét, mivel nyilvánvalóan a fürdőnadrág nem képezte részét a neglizsének. A másik kezében egy fényképezőgépet kattingatott a feje fölött, és mindeközben sétált befele a tengerbe. Na jó, ezek után egy gyenge holtversenyt állapítottam meg közöttünk, a "ki fürdik a legröhejesebben" versenyben.

A tenger tényleg fincsi meleg volt, és ezernyi kagylót mosott ki a víz a partra, szóval végül nem unatkoztam. Gyermekkorom óta imádok kagylót gyűjteni, ez most is jó mókának bizonyult. 

Ha tudtam volna, hogy az igazi móka csak most veszi majd kezdetét.......